Ismertem szinte minden zenémnek minden pillanatát az összes kazettán. Foglalkoztam velük, ha hallgatni kezdtem bármit akkor nem tekergettem át 20 másodperc után, hanem figyeltem ahogy felépül és vártam, hogy mikor mi fog történni. Mindezt gyerek fejjel és fel se fogtam, hogy mennyire fontos dolgot teszek épp. Órák mentek el így, sőt egész délutánok, esték. Cserélgettük egymás között a kazettákat, másoltattunk, majd a CD-ket is. Hozzám speciel nem jutott el a lemezezés világa gyerekként, ábránd volt, egy drága álom, olyannyira, hogy az első lemezemet 25 évesen vettem. Egy noname DJ lejátszó párost sikerült beszereznem, szíjasat, nem emlékszem a márkájukra sem. De arra igen, hogy mivel nagyon ki akartam őket próbálni, még aznap haza is jött velem a legelső két lemezem, ami kettő Hed Kandi válogatás volt, nem találtam mást, ezt is valami könyvesboltban. Aznap egy gyerekkori álom vált valóra. Hamar fel is kellett belőle ébredni, hogy másnap korán visszavihessem a két lejátszót a boltba és CD lejátszókra cseréljem (Reloop RMP2), mert szerencsétlen masinák egyáltalán nem tartották a sebességet. Nem volt pénzem direkt hajtásosra, szíjasat meg köszönöm, de inkább nem kérek többet, marad a CD. 1-2 év kellett mondjuk a váltásig újra bakelitre, vagy inkább először. Amint elkezdtem lemezeket gyűjteni, akkor döbbentem rá leginkább, hogy micsoda változás történt bennem az elmúlt években, amit észre sem vettem. Tanulságként írom ezt le.

 

A digitális zenék megjelenésével kevésbé figyeltem a zenékre. Kattintások kellettek ahhoz, hogy perceket átugrálhassak bele-belehallgatva. Egy klikk és már a következő zene szólt. Két klikk és új zene volt letöltve. Ingyen! Mi történt a gyerekkel aki hátradőlve le tudta magát kötni hosszas, türelmes zenehallgatással? Hol hagytam el? Hogy-hogy nem költöm már minden zsebpénzem zenére? Hol csorbult a norma?

 

Mai napig eszembejut a Plastic Voice – Los ninos del Parque trekk. Rongyosra hallgattam ’99-től és ismertem minden pillanatát. Tudtam a magnóm számlájójáról is, hogy mikor kezdődik a kazin. Hova tűnt ez az odafigyelés? Hova lett a türelem? Jött a digitál, felgyorsult minden és borult az értékrendszer vele együtt.

 

Egyre jobban úgy éreztem az évek alatt, hogy ez az irány így nem lesz jó. Billent a mérleg a minőség oldaláról a mennyiségére és tucatáruként kezdtem a zenére tekinteni, pedig régen mennyire megbecsült kincsek voltak. Mappák dzsungelében olyan zenék százai, amiket igazából egyetlen egyszer sem hallgattam végig. Persze ebből a folyamatból semmit nem vettem észre fiatalon, sőt örültem, hogy minden könnyebb, minden gyorsabb, minden megvan. Lassítani kellett a tempómon, értékmentési belső kényszer indult bennem, de valójában csak a saját értékrendszeremet mentettem, amiben űr keletkezett. Hányszor tettem fel a kérdést már magamnak, hogy ugyan én érzem ezt csak így? Biztos, hogy nem.

 

Viktor csodálkozott nemrég arra rá, hogy van egy magnó deck a polcomon. Igen, addig keresgéltem amíg be nem sikerült szereznem 2017-ben Hollandiában egy gyönyörű Nakamichi decket, azóta gyűlnek kazira újra mixek, olyanok amiket igazán szeretek és nem hagyok kallódni a neten a többi millió között, többek közt a Phonoda anyagok is. Sőt, egy elhatározásnak köszönhetően ismét zenére, kazira, lemezre költöm a fagyipénzt mint rég és szépen lassan elzártam a szabad áramlású internet csapot is. Ennek köszönhetően a saját hangzásvilágom is kitisztult, számomra kerekebb formát öltött, nincs a gépemen zenei szemétdomb. Megfogadtam azt amit szüleimtől és nagyszüleimtől egész gyerekkoromban hallgattam:

 

 

Igazuk volt, még akkor is ha teljesen másra gondoltak, mikor mondták. Ma már csapdának érzem a rohanást és bukásnak saját magunkkal szemben a felesleges felhalmozást, annak minden aspektusában. Ráadásul ma már tudom, hogy nagyon sokan jutottunk el eddig a pontig és behúztuk a féket. Öregszünk?

 

Nyomokban sincs már annyi időm, mint gyerekként. Nem tudom megtenni, azt, hogy minden este odaüljek a magnóm, vagy immár a lemezjátszóm mellé. Sőt néha a lemezeimen lévő zenékre is újra meg újra rácsodálkozok, hogy fú de jók, vagy, hogy mi a francért vettem ezt én meg?! Mert már nem tudok velük annyira mélységesen összeismerkedni és minden részletre emlékezni. Meg hát a memóriám sem a régi. De az a kevés kis idő amit ezzel töltök is visszaadja újra azt az érzést, amit 10-15 évesen éreztem, amikor semmi más nem számított csak a zene és a szobám jelentette az univerzum közepét, amikor nem éreztem az idő múlásának súlyát és nem motoszkált a fejemben az, hogy mi mással „kellene” töltenem ugyan ezt az időt. Nyilván felnőttként már más és így van ez rendjén. De néha jó újra megélni, hogy milyen volt, amikor én még kissrác voltam…