Kincs, ami nincs
- by Phonoda team
- in Blog
- posted február 23, 2022
„- És honnan tudod merre van észak?
-Csak onnan, hogy éppen szemben van déllel.”
Azaz, ha azt nem is lehet belőni pontosan, hogy melyik a jó irány, az talán körvonalazódik, hogy melyik nem az. Egy olyan dologról lesz itt szó, amit kincsként kezel a világ, pedig valójában nincs: valós értéke a Like alapú rangsorolásnak.
Egy értelmezhetetlen folyamat rágja fel a mélyebb zenei rétegek szereplőit is, nevezzük elcelebesedésnek. Mintha valami titokzatos erő megkövetelné a folytonos social média jelenlétet, az insta posztokat, a jól beállított fotókat…mondhatni poposodik. Elsősorban techno vonalakon látszik ez meg, de egyre jobban eszi be magát lassacskán rétegről rétegre. Sokszor találkoztunk már azzal a mondattal, hogy aki nincs Facebookon, az nem is létezik. Ez mára nagyjából egy valós állítás lett, egy szomorú tény. Az, hogy pontosan mi vezet ebbe az irányba, egy nagyon összetett válaszhalmazból lehetne, saccperkábé megállapítható. De nagyvonalakban az látszik, hogy az internet térnyerése arra kényszeríti az embert, hogy saját kis mikro környezetének a makro celebe legyen. Erre rásegít a média azzal, hogy sztárokat gyárt morál, tehetség és valós értéket nem képviselő emberekből. Nyilván ez a legkönnyebb, hiszen kell a cirkusz, na meg mégis csak megnyugtatóbb nézni valakit a TV-ben, aki nálunk is hülyébb. De ez egy nagyon görbe példamutatás. Filozófiájába, pszichológiájába menjen bele az, aki ért hozzá, az üzleti oldalába meg az, aki ezen keresni képes, de az különösebb szaktudás nélkül is látható, hogy baromira nem jó az irány. Egy olyan megfelelési kényszer terhelődik még a hétköznapi ember vállára is, aminek eleget tenni nehéz. Mindig mosolyogni, mindig ott szerepelni egy posztban, mindig megosztani valamit. Hatványozottan igaz ez egy DJ-nél, aki zenélésből próbál megélni. Billen a mérleg. Inkább dől, de mérleghintástól. Egészen odáig, hogy lassan fontosabb lesz egy insta videó, mintsem egy szett. Lehetséges előrébb kerülni pusztán azzal, hogy jó az önmarketing? Igen. Meg is teszik ezt? Meg. Üzlet, számok, bevétel, biznisz. Más életfelfogással nézve bosszantó az, hogy az egyoldalúan érdekvezérelt gondolkodás egyre inkább teret nyer. De ez nem egy bosszankodós cikk. Inkább hátat fordítós.
Egy olyan világ épül körülöttünk jelenleg, amiben mintha minden alapot kártyából építenének. Az értékes beton meg valahogy hiányzik. Nincs alapja a kezdeményezéseknek, a tetteknek, kevés a tartalom, amire építeni lehetne. Nehéz ebből kiszakadni. Eltávolodni, mert tényleg minden az interneten zajlik. Nem kell messze menni példáért, hiszen ezt az írást valószínű sosem olvasná el senki ha csak itt a weboldalunkon lenne, mert a Facebook az ami láthatóvá teszi, azzal, hogy megosztottuk ott. Ki kell mondani, ez mára a normális.
Az viszont nem, hogy kell élni egy való életet, meg egy online-t is külön, ami sok esetben őszinteséget alig tartalmaz a valóságról. Mit mondana a közönség, ha azt látná egy fellépésekkel teli DJ-től, hogy lenyúzott, kedvetlen a sok utazgatástól, hulla fáradt, kedve sincs minden hétvégén a pultba állni? Nem lehet pedig mindig jópofát vágni mindenre, még akkor sem, ha az ember abból él, hogy másokat szórakoztat. Nem lehet, mindig fullon menni. Pedig, ha nem, akkor nem lesz Like.
Elgondolkodtató nagyon, hogy merre tart ez és, hogy mennyit deformálódott néhány év alatt. Akiknek nem veszi be ezt a rendszert a gyomra, azok vagy szenvednek benne és árral szemben úsznak, vagy egészen egyszerűen hátat fordítanak ennek. Ez utóbbi lehet a jobbik út? Kiállni a sodrásból, nem kapaszkodni egy kiálló gallyba sem, ki lehet mászni a partra és élni egy kerekebb életet, anélkül, hogy önmagunkon kívül bárkinek megfelelni kellene? Talán nem kell insta poszt, új videó, vagy túltolt hype ahhoz, hogy önmegvalósítsunk. Lehet, hogy nem jön annyi Like majd, de lehet, hogy nem is arra van szükség. Ha szükség van egyáltalán rá, régen nem volt. Hogy régen emiatt jobb volt-e? Passz, másabb volt. Ma is meg van ugyan úgy az értékeket keresők tábora, sőt az értékeket teremtőké is, össze is fonódnak és ez így van jól. A végét pedig zárja le Anulu a saját szavaival: